Beszámolók

„Elszakíthatatlan volt a mi szenvedélyes szövetségünk.” – Filmszakadás a Fészekben

Nehéz, sőt, talán vakmerő feladat közismert és tisztelt, szeretett emberek életéből adaptációt készíteni, akár filmen, akár színpadon. Nemcsak azért, mert mindenki óhatatlanul össze fogja hasonlítani a látottakat az élettel, a szereplőket a személyekkel, különösen, ha olyanokról van szó, akikről, bár már nem élnek, vannak felvételek, sokan emlékezhetnek is rájuk, hanem azért is, mert támadások sorát indíthatja, és gyakran indítja is el.

Sokan egyszerűen csak elzárkóznak minden ilyenfajta megidézés elől, mondván, hogy azok nem ők, mások úgy gondolják, hogy ez sérti az elhunytak emlékét. Valami fura oknál fogva, de eléggé általánosan, sokan azt képzelik, hogy aki így nyúl hozzá egy életműhöz, az nem becsüli azt eléggé. Valamilyen rosszul értelmezett tisztelet alapján piedesztálra emelünk embereket, és, ezzel érinthetetlenné téve, csodáljuk őket, de menthetetlenül el is idegenítjük, s így a tisztelet mellől a szeretet érzése kifakul, megkopik. Pedig a szeretet van olyan fontos, mint a csodálat, talán fontosabb is, de mindenképpen emberibb, közelibb, melegebb. A Szín\tézis társulatnak ezt a közelséget sikerült megragadnia.

Kardos László dramaturg gondolt egyet, és Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán írásaiból, interjúiból, néhány versből és egy csipetnyi saját alkotói ihletből összegyúrt egy nagyjából egyórás szöveget, melyet aztán Básti Andrea színművésznő és Barna László előadóművész segítségével színpadra állított. Ilyen lehetett Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán magánélete, összemosolygásaik, egymást erősítő szavaik, visszapillantásuk szerelmük kezdeteire, vagy vitáik, amikor tépték egymást, de ők értették egymást legjobban: „amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő” – ahogy Ruttkai mondta. És így emlékezhetett Éva Pikijének elvesztése után, továbbélve a fájdalommal, hogy nemcsak tőle, de tőlünk mindnyájunktól ragadta el a halál. Ilyen lehetett, vagy legalább is ez Kardos László víziója. Nem öncélú vízió, persze, ha valaki kicsit jártas a Ruttkai- és Latinovits-szövegekben és a magyar irodalomban, lépten-nyomon felismeri az idézeteket. Akkor is, amikor azok nem pont úgy szólnak, mint a valóságban, hiszen olykor a dramaturgnak a színpadi helyzethez kell igazítania a mondatokat. Mintha a leírt szövegek testet öltöttek volna, és elkezdtek volna egymással beszélgetni, egymásnak válaszolni, és csak csodálhatjuk, hogy eddig miért nem jutott senkinek eszébe, hogy színpadra vigye őket, holott mintha már születésük pillanatában párbeszédben álltak volna egymással. Az a néhány mondat (nem tűnik többnek), amit Kardos László írt bele az előadásba, úgy simul az idézett részletek közé, hogy alig vehetni észre, hogy ilyen mondatokat nem olvashattunk. Valószínűleg azért van ez, mert a karakterfelépítés hiteles: Ruttkai és Latinovits szövegeiből tudjuk, hogy milyen volt kettejük viszonya – néhol még túl felhőtlennek is tűnhet ez a színpadi kapcsolat annak, aki eléggé ismeri történetüket.

Akármennyire előítélet-mentesen, tele várakozó kíváncsisággal ül is be az ember a Filmszakadás előadására, nemcsak eldöntve, de teljes elméjével és szívével tudva is, hogy nem a Színészkirályt és Tündérkirálynőjét kell keresnie a színpadon, amikor lemennek a fények, mégiscsak ott bujkál egy kis félelemmel vegyes szorongás, hogy jaj, vajon milyen is lesz… És alighogy felismeri a díszlet részét képező fekete-fehér tévében a Tanulmány a nőkről c. film képeit (amikor, előbb Latinovits, majd Ruttkai is a Szeretni bolondulásigot énekli), megszólal Ruttkai Éva – azazhogy Básti Andrea. A tévé némán sugározza a képet, mégis rendkívül idegenül cseng Bástinak a Ruttkaiénál sokkal magasabb, keményebb, élesebb hangja. Nagyjából ugyanez a helyzet az elsőként csak hangszóróból hallható Barna Lászlóval, aki (nem) mellesleg arcban kissé hasonlít az általa életre keltett Színészkirályhoz.

Aztán eltelik néhány pillanat, az ember nemcsak a tudatával, hanem ténylegesen elengedi a páros nagyon is elevenen élő képét-hangját, és már nem is olyan fura-idegen, ami a színpadon történik. Básti Andreáról ugyan egy pillanatig sem hiszem, hogy ő Ruttkai, de játéka pontos, szerethető. Hitelesen mutatja fel az élet-társ gyötrelmeit, fájdalmát, az együttélés nehézségeit, de talán jobb lenne, ha az a fajta átélés-átérzés, ami az előadás utolsó harmadában megjelent, előbb is meglett volna. A szöveg néha szenvedélyesebb, mint az előadásmód, ami hiányérzetet kelthet, bár a mondanivaló általában teljes figyelmet követel magának, nem engedi, hogy az ember a hogyanra figyeljen.

Barna László alakítását több szempontból is érdekesebbnek tartom. Részben amiatt, mivel ő nem színész – ez a Filmszakadásban talán annyiban észrevehető, hogy játéka egyszerűbb, eszköztelenebb, természetesebb. Latinovits valószínűleg sokszor hevesebb és hangosabb volt, de a megformált karakter egységes, következetes. A különleges az, amit a hangjával művel az előadó. Úgy adja vissza Latinovits sajátos hanglejtését, hangsúlyait, hogy az se nem erőltetett másolás (nem eltorzítja a hangját, hanem játszik vele), se nem fordul paródiába, pedig ez a veszély fenyegeti leginkább azokat, akik valakit utánozni próbálnak. Az ő esetében egy-egy pillanatban mintha maga Latinovits Zoltán állna a színpadon és beszélne. Különös varázsú pillanatok ezek.

Az ember nézi a képernyőt, és egyszer csak megszakad a film (A régi nyár énekjelenete), kiég, nincs tovább. Básti-Ruttkai immár a nézőtéren ülve beszél, szemben a karakter életterét jelentő díszlettel, halkan felcsendülnek a Hol van az a nyár… akkordjai. A díszlet általános(ított) középosztálybeli értelmiségi enteriőr, jelzésértékűen berendezve székekkel, fotellel, teázó- és íróasztallal, könyvekkel, rádióval, tévével, tükörrel, fogassal. A könyveken keretben egy kép, ugyanaz, amely egy Ruttkai-portréval együtt a színpad hátsó falán, fent, középen, mintegy a díszlettől különválva lóg. Jelképek a képek, a megidézett színészekre irányítják a figyelmet. Csak itt, az előadás végén, amikor Básti Andrea a filmszakadásról beszél, nyer értelmet számomra, ami egész végig izgatott: hogy a két kép miért nem egymással szembe néz, miért „fordítanak hátat” egymásnak? Latinovits halála szakadékká vált kettejük között, akkor is, ha, minden vita, veszekedés, csatározás ellenére, mindkettejük számára egy életre szóló szerelem volt az övék.

 
Széman E. Rózsa

(Filmszakadás. Jelenetek Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán életéből. Előadják Básti Andrea és Barna László. Írta Kardos László és az élet. Fészek Művészklub, 2014. okt. 17.)

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük