A Színészkirály és a Kispolgárok
Amikor Nyil keményen odamondogat mostohaapjának és Besszemenov elmegy, enni kezd, Tatjána szégyenlősen megpróbálja valamiféle érzelmi „vallomásra” bírni a fiatalembert. Sikertelenül. A fiú háta mögött áll, szinte már megöleli, de a mozdulat a levegőben megszakad.
A bejövő Jelena hívására Tatjána előbb elmegy anyjától engedélyt kérni. Jelena, a börtönőr özvegye, a legboldogabb a börtönben volt. Ezután Besszemenov és felesége vacsorázni kezd. Tyetyerev, mindig illuminált, a ház gazdáján köszörüli a nyelvét, de lelke mélyén egészen más fáj neki. Ő már tud a Polja és Nyil közötti kapcsolatról. A kántor nyilatkozata a mű mottója is lehetne (elhangzott formában): „Te is tetszel nekem. Pedig csak egy kicsit vagy jó, egy kicsit rossz, egy kicsit okos, egy kicsit buta, kicsit becsületes, kicsit aljas, kicsit gyáva, kicsit bátor… Igazi kispolgár! Ti győzitek le még a hősöket is. No, igyunk a győzelemre, igen tisztelt vakondok!”
A vacsora közben Nyil és a felszolgáló Polja bevallja, hogy összeházasodnak. Általános felháborodással fogadják a szülők. Újabb kontraszt, a vita hevében így kiált Besszemenov nevelt fiára:
„BESSZEMENOV: Ezért a sértésért nincs bocsánat! Mától fogva ellenségek vagyunk!
NYIL: Miféle sértésért? Csak nem gondolta, hogy magát veszem el feleségül? (…) Maradj! Elég volt a lármából! Ebben a házban én is gazda vagyok! Tíz éve dolgozok, mindig hazaadtam a keresetemet. Ebben az én munkám is benne van! Az a gazda, aki dolgozik!”
A veszekedés elmérgesedik, az apa Nyil kemény és igaz szavai után fulladozva, szívroham szélén, felesége támogatásával kitámolyog. Kintorna szól, Nyil vigasztalni próbálja a részeges és keserű Tyetyerevet, nem veszi észre, hogy Tyetyerev titokban szerelmes Poljába.
A kép végén Tatjána akaratlanul a karzaton állva kihallgatja a bejövő Nyil és Polja szerelmes évődését. Polja kiszalad, és a korábban – Tatjánához is – oly kedves és gyöngéd Nyil, amikor a leskelődőt észreveszi, a lányra fenyegetve ráüvölt, és öklét rázva kifut. Tatjána fuldokolva a szégyentől lebotladozik a lépcsőn és térden csúszik be a szobájába.
Színváltás. Másnap reggel Sztyepanida és Akulina Ivanovna takarítanak, Tatjána vénlányságáról pletykálnak. Szerintük túl sokat fáj a feje, sokkal több szalmiákszeszt hozatott a szakácsnővel a minap, mint szokott. Ez a rész a dráma és az előadás súlypontja, Tatjána öngyilkosságot követ el.
Idézzünk újra Koltai Tamás kritikájából: „Latinovits igazi hőse: Sztyepanyida, a szakácsnő. Darás Léna alakításában a nyers és kiapadhatatlan népi erő jeleik meg a színpadon. Gargantuai figura: hatalmas, érzéki és egészséges. Szemérmetlenül egyértelmű mozdulatai reneszánsz életörömet sugároznak. Latinovits arra is módot talál, hogy alakjával kifejezze ítéletét a darab többi szereplője fölött.”
Megérkezik Percsihin. Dobák Lajos példányában ennél a résznél található a legtöbb bejegyzés. (Akulina Ivanovna lenézi Percsihint, mert rongyosan állít be, a madarász ezt mintha észre sem venné, vigasztalni kezdi a szomorú asszonyt.) Dobák Lajos az egyetlen, szerepnek szóló instrukciót is ide írta be:„Nem törődik senkivel ő sem. Enni jött!” Nem megalázkodik a gazdag rokonnál, hanem úgy viszonyul hozzájuk, ahogy legelőnyösebben tehet az ő helyzetében. Dobák Lajos ezután nagy betűkkel be is írta magának: „Tea!” és „megy teáért”, majd „az ágy elé ül”: „Nem valami sűrű, de azért köszönöm, mert nem üres, a sűrűbe meg beleragad az ember szája. Ami meg a tiszteletet illeti – hát legyetek szívesek és ne tiszteljetek… Én se tisztelek senkit…” A kis teaceremónia után Akulina Ivanovna azonnal kíváncsiskodni kezd. Afféle „illendőségből” nem kérdez rá arra, ami valójában érdekli, hanem céloz („No, aztán mikor lesz a lagzi?”). Elkezdődik egy talányos beszélgetés, a mi-tudjuk-ő-nem-tudja bizsergeti a nézőket. Percsihin semmit se tud Nyil és Polja házassági terveiről, de Akulina Ivanovna meg ezt nem hiszi el. A párbeszéd azzal kecsegtet, hogy egy kirobbanó nevetés lesz a vége, és a közönség feszültsége feloldódik.
Sőt, először Percsihin azt gondolja, hogy róla beszél a gazdaasszony. („Az a kakukk, amelyik hozzám jönne, nem költözne ebbe az erdőbe. Nem győzőm kivárni. Talán ide sem ér. Előbb meghalok…”) Mikor rájön, hogy a lányáról beszél Akulina Ivanovna, egy legyintéssel elintézi, szokás ilyeneket kérdezni lányos apáktól. Az asszony azonban nem hagyja annyiban, faggatózni kezd és felteszik a lehető leghomályosabb és legkomikusabb kérdést:
„Régen kezdődött már a dolog?” Percsihin (és Dobák Lajos) ezt nem hagyhatja ki:
„Hajaj!… Milyen dolog?
AKULINA IVANOVNA: Ne bohóckodj. Hiszen csak beszélt róla a lányod?
PERCSIHIN: Miről?
AKULINA IVANOVNA: Az esküvőről!
PERCSIHIN: Kiéről?!”
A csodálkozó Percsihin a drámában csillapítani próbálja a dühödt Akulina Ivanovnát, itt sem alakul ki igazán vígjátékba illő részlet, ám ennek a „félre-beszélésnek” más hangulatot ad Percsihin kérlelése.
Az előadásban Akulin Ivanovna leköpi a földön üldögélő madarászt. A mosoly visszatetszést kifejező grimaszba torzul nem csak az akkori néző, de a mai hallgató arcán is. Az anya nem felháborodott, hanem mélyen reményvesztett és egyben gyűlölködő. Csak akkor enyhül meg, amikor világosság válik, hogy Percsihin valóban nem tudott semmiről. A szegény rokon, a nép gyermeke, őszintén és leplezetlenül fejezi ki azonnal érzelmeit, örömét főleg. Szinte összeroskad a rászakadt boldogságtól, versben énekelget, táncol. Sajnos elfeledkezik mindenről ebben az eufórikus hangulatban és versikéjével megsérti a szülőket. („Jó apóst kap a drága, nem ül senki a nyakába.” „Teremtette! Teremtette! Nyilt a Polja elszerette, szedte vette teremtette, de jól tette, de jól tette!”) A megérkező Besszemenov egy pillanat megfagyasztja Percsihin jókedvét és haragosan rátámad. A szegény atyafi egy tollseprűvel védekezik. Ez a mozzanat megtöri a „rettegett” Besszemenov fellépését (a nézők is jól hallhatóan felderülnek). Eközben az illetlenül őszinte Percsihin sajnálja és vigasztalni próbálja az egyre dühösebb házigazdát, végül szemrehányóan odadobja „fegyverét”.
A rendező, Latinovits Zoltán ismét megakadályozta, hogy egy szereplő, most Besszemenov, komolyan vegye önmagát, ahogy a néző sem tudja beleélni magát az előadás folyamán a szereplők kínjaiba. Mintegy kívülről szemlélhetjük ezeket a személyeket, s így önmagunkat is. Minden bizonnyal ezért gyógyító az a színház, amelyben Latinovits Zoltán hitt. Egyik figura sem kivétel: a depressziós Tatjána ugyanúgy megmutat a nézőből a nézőnek valamit, mint a fösvény Besszemenov, a részegen filozofáló Tyetyerev vagy a némelykor kíméletlenül őszinte Nyil. Latinovits Zoltánnál nincs követendő etalon, emberek léteznek a színpadon hibákkal és erényekkel, csak azért, hogy segítsenek azoknak, akik a másik oldalon figyelik őket.