2008. jan. 27.

Vannak dolgok, amiket az ember sokadjára látva-olvasva vesz csak észre. És akkor persze nagyon elcsodálkozik, hogy hogy is nem vette észre először is, hiszen annyira nyilvánvaló.  Így jártam most én a napokban, Szigethy Gábor Latinovits c. könyvét (újra)olvasva. Vizsgák közepette az ember szeret kikapcsolódni kicsit, s mivel a karácsonyi-szilveszteri Ruttkai-filmek áradata után megint fellelkesültem két kedvenc színészem iránt, elő-előveszem a könyveimet Latinovitsról (Ruttkairól így külön nincs). Most éppen az volt a szándékom, hogy „megcsillagozom” azokat a filmeket, amiket már láttam. Közben kerestem azt a Ruttkai-idézetet, amikor elmondja, hogy hogyan ismerkedtek meg, hogyan akadt össze először a tekintetük Latinovitscsal. Két oldallal arrébb (114. old.) már a Színészkirály haláláról van szó. Ruttkai Éva feljegyzése: „Meghalt a nem, meghalt az igen a Zolival.”, s a lap alján idézet, a Missale aznapi szent leckéje. Na, ez volt az a pillanat, amikor megállt a lélegzetem!!

1976. június 4.

Az igazak korai haláláról
… Mivel hamar tökéletessé lett, hosszú időt töltött be. Mert lelke kedves volt Isten előtt, sietve kiragadta őt a gonoszság közepéből…

Bölcsességek könyve, 4:7–14. vers

Szigethy kétségtelenül elfogult, de ő csupán felfedezhette ezt, nem irányíthatta. Azért fantasztikus és rettenetes, hogy létezik ilyen egybeesés. Fantasztikus, mert igazol minket, akik szeretjük, tiszteljük Őt és felnézünk rá, és rettenetes, mert bérmennyire pozitív is, mégiscsak meghalt azon a szörnyű napon. És Latinovits, tudtommal, nagyon vallásos, pontosabban hívő volt.

A halálával kapcsolatban… Az Életrajz menüpontban utaltam rá, hogy megírom, mik is azok a tények, amik Szigethy Gábor szerint arról beszélnek, hogy Latinovits Zoltán 1976. június 4-én nem lett öngyilkos. Nem öngyilkos lett. Pár mondatban azokról a napokról: Latinovits az év április 12-én került a Völgy utcai kórházba, ahonnan május 31-én távozhatott végleg. Kórházi kezelése alatt is forgatott, Cserhalmi György szerint fegyelmezett és felkészült volt. Május 26-án írt levelet édesanyjának, amiben megírta, hogy néhány hetet Szemesen szeretne tölteni, aztán augusztusban Ruttkaival szeretnének együtt lenni kicsit a Balatonnál. Június másodikán meggyónt; harmadikán a Rádióban volt, egy Ady-verset vettek fel Bozó László rendező irányításával. Szinte egész éjjel beszélgettek Ruttkaival, mégis korán ébredt; megbeszélték, hogy Bujtor viszi le aznap (negyedike!) délelőtt Szemesre, Éva játszott este, de vasárnap ő megy érte s hozza vissza Pestre. Az előadás nagyon rosszul sikerült, kevés közönséggel és technikai problémákkal – Ruttkai úgy ordított és káromkodott, amilyennek még nem látták. Ez este negyed tíz körül volt. Tizenkét órával azelőtt, indulás előtt Latinovits még tervezgetett, és rendezgetett: beszélt Vámos Lászlóval, Fényes Szabolccsal, történt, ami történt, ősztől újra játszani akarja a Bozzi úr főszerepét (erről írta MGP azt a hírhedt kritikáját…).  Aztán Bozót is felhívta, elmondta, hogy egyre ritkábban szeretne színpadra lépni, a versmondással szeretne foglalkozni meg az írással és rendezni a rádióban, Ady-lemeze is foglalkoztatta. Végül az Endrődi utcai nagy házzal is terve voltak: „eladjuk és veszünk egy emberléptékű otthont!” Egyszóval: tervei voltak, megpróbálta a lehető legderűsebben nézni az életet.

Délután, estefelé (hét óra tájban indult el) – édesanyja, Tinka néni így meséli – Latinovits csak jött-ment a házban, nézte, hogy mit csinál édesanyja, aztán sétálni indult. Utolsó szavai: „Hát érdemes?” És most idézek Szigethytől:

„A mentőket 19⁴⁴-kor riasztották, a rendőrségre 19⁵⁵-kor érkezett telefonhívás. A MÁV Vezérigazgatóságra – egy akkor ott dolgozó hölgytől kaptam meg néhány éve a távirat eredeti példányát: 1976. június 4-én éjszaka szolgálatban volt, azóta őrizgette a megsárgult papírlapot – 21⁴⁵-kor érkezett a hivatalos jelentés:

»Jelentem, hogy a mai 4209 számú vonat 19⁴⁰-kor a Nagykanizsa felőli bejárati jelzésnél az 1388-1389 számú szelvényben elgázolta Latinovits Zoltán színművészt. A mentők a helyszínről elszállították, és még a községben meghalt a mentőben, s így a balatonszemesi hullaházba szállították. 4209 számú vonat 19⁵⁶-kor érkezett az állomásba, és 25 perc késéssel indult tovább. A 4216 számú vonat 15 percet állt a bejárati jelzésnél.«

(…)

Az 1976. június 5-én megjelent reggeli lapokban még nincs hír, a rádió reggel – talán nyolc órakor először – közli Latinovits Zoltán halálhírét. Nincs hiteles szöveg. A kora délután megjelenő Esti Hírlapban lát nyomtatásban naovilágot az első nekrológ. Címoldalon, kiemelt gyászkeretben, hatalmas betűkkel: MEGHALT LATINOVITS ZOLTÁN.  A gyászkeret alatt kiemelet szedéssel a szerkesztő fogalmazta három sor: »Életének 45. évében hosszan tartó betegség után, tragikus körülmények között tegnap meghalt Latinovits Zoltán érdemes művész.«

A lírai nekrológ a halál okáról, körülményeiről – tragikus körülmények – nem ejt szót; a halott zsenit siratja.

Vasárnap, június 6-án (…) [m]ind a négy napilapban (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszava, Népszabadság) megjelenik a Kulturális Minisztérium és a Színházművészeti Szövetség kommünikéje. Nem címoldalon, nem feltűnően nagy betűkkel, gyászkeretben is csak a Népszabadságban. Egyenszöveg: »Latinovits Zoltán érdemes művész 45 éves korában – hosszan tartó, súlyos betegség után – véget vetett életének. A mai magyar színházművészet kiemelkedő egyénisége volt. Halál kulturális értékünknek súlyos veszteség. Temetéséről később történik intézkedés.«

(…)

A politikai irányítás akarat egyértelműen érvényesült: a sajtó nem csinált »ügyet« a zseniális színész halálából. Az Esti Hírlap szerkesztője még lelkiismerete szerint fogalmazta meg a gyászhírt, a vasárnap megjelenő lapokban már a kötelező egyenszöveg olvasható: véget vetett életének. Ennyi: szomorú, de nem tehet róla senki. Aműgy mindenki sírhat, gyászolhat, méltathat tehetsége és ízlése szerint, csak tartózkodjon a kedély- és idegborzoló hangsúlyoktól és a túlságosan nagy terjedelemtől.” 

(118–119. old.)

Fontosnak tartottam mindezeket Szigethytől idézni, nehogy valamit ne pontosan írnék le, vagy nehogy azzal vádolna bárki is, hogy légbőlkapott ötletek, amiket mondok. A legenda tehát szövődik negatív és pozitív irányban is, „a ködszurkáló halott, sűrűsödik a köd”. De kérdem én: legenda vagy porhintés volt, ami a negatív oldalon történt??!! A temetéséről hírt adó kommüniké szerint Latinovitsot végső kívánságának megfelelően temetik el Szemesen. Holott akkor is, most is tudott dolog: Latinovits nem írt búcsúlevelet. De ha már a Színészkirály hivatalosan véget vetett életének, most végső kívánságának megfelelően temetik el Balatonszemesen. „És ezt olyanok fogalmazták – írja Szigethy (120. old.) –, akik potosan tudták, hogy Latinovits Zoltánnak sem ilyen, sem másmilyen végső kívánsága nem volt.”

Tanú sok van, de nem elég. A rendőrség a közvetlen szemtanúkat, a vonatvezetőket nem hallgatta ki, nem állt szándékában kideríteni, mi történt valójában. Egyesek azt mondják, hogy a vonat elé vetette magát, mások, hogy a negyedik vagy ötödik kocsi gázolta el. Ki tudhat biztosat? Ruttkai Éva és Tinka néni sosem hitték, hogy Latinovits öngyilkos lett volna. Hozzáteszem: én sem hiszem. Egyrészt azért, mert nem tudom és nem akarom hinni. Másrész azért, mert ez már nem hit vagy nem-hit kérdése: Latinovits Zoltánt nem a mozdony ütötte el, ezt a boncolási jegyzőkönyv is megállapítja! A „fizika legelemibb törvényeit figyelembe véve végiggondolta valaki: miképpen lehetséges, hogy valaki a vonat elé veti magát, és a gázolás pillanatában a homlokán sérül meg, és a »jobb lábszár  alsó harmadán a gázolásos sérülés következtében a lábszár« csonkolódik?” (121. old.) Ráadásul még élt, mikor a mentőbe emelték.