Beszámolók

Bánffy György Latinovitsról

2009. augusztus 10–16. között részt vettem a XVII. Országos Ifjúsági Anyanyelvi Táborban Balassagyarmaton (részletek itt), ahol a tábor fénypontja Bánffy György színművésznek, az Anyanyelvápolók Szövetsége tiszteletbeli elnökének szombati előadása volt, Édes, érdes anyanyelvünk címmel, majd őt követte a Szövetség főtitkára, Maróti István, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, aki a PIM kiadványaiból hozott ízelítőt. Ezek közül az egyik a József Attila: Istenem című CD volt, melynek nyitóversét Latinovits mondja. Ennek apropóján született meg a kérdés: mit gondol Bánffy György Latinovitsról és az őt körülvevő kultuszról? A művész úr gondolatait (az ő beleegyezésével) szabadon idézem, hiszen diktafon, sajnos nem volt nálam. 

Teljesen érhető az a rajongás, ami Latinovitsot körülveszi. Olyan korban élt, amikor nem volt tanácsos az embernek az érzelmeit kimutatni, ő mégis ezt tette. Forradalmi cselekedet és óriási hatású volt, ahogy a holt költők verseit elmondta. Feltehető az a kérdés, hogy menniyre van összhangban a valós, a költő által (megsejthetően) kigondolt értelem, és az, ahogyan Latinovits előadta – lehet, hogy túl egyéni felfogás volt, de amit ő dobogón produkálni tudott, az a különleges lélektani előadás csúcsa volt.

Egy Radnóti-vers előadása kapcsán Bánffy művész úr megállapította: sose tudná úgy elmondani, mint Latinovits, és ez a Színészkirály túlérzékenységével függ össze; olyan momentum, amit egészséges ember észre sem vesz. Illyés Gyula Koszorú című verse kapcsán pedig Bánffy György úgy érzi, hogy Latinovits valósággal meggyilkolta a verset és a gondolatait. Az egzaltált emberek iszonyatos hatással vannak az emberekre, a bizonyos fokú defektudsuk és a kétségtelenül nagy tehetség miatt.

Széman E. Rózsa

(Kiemelt kép: Bánffy György az anyanyelvi táborban, 2010-ben, Vácon.)

Szólj hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.