Blaskó Péter Latinovitsról

Ismét tábori élmény következik. 2011. augusztus 8–14. között zajlott az Anyanyelvápolók Szövetsége Ifjúsági Szervezetének XIX. országos tábora, melyben ez évben (Bánffy György tavalyi hirtelen halála miatt is) Blaskó Péter volt az egyik vendég.

Vele filmet néztünk (Valahol Magyarországon), majd válaszolt a kérdéseinkre. Példaképeit illetve olyan színészeket említve, akikre felnéz, mondott pár gondolatot Latinovitsról is; íme (a felvétel a beszélgetésen, 2011. aug. 10-én készült, beleegyezésével közlöm a Latinvoitsra vonatkozó részletet; []-es részek szerk. megj.):

„Latinovits Zoltán. Ővele játszottam együtt a 141 perc a befejezetlen mondatból [c. filmben], és volt egy szűkebb stáb, akikkel Dubrovnikban forgattunk.

Nincs ilyen frappáns történetem, csak mint jelenség, valaki, egy nagy valaki az én életemben, aki példa volt. Olyan tűzzel tudott égni ez az ember, hogy az elmondhatatlan. Láttam a Ványa bácsiban, a Víszínházban, és vége volt az előadásnak és még órákig ott sétáltam le-föl a Szent István körúton, egyszerűen nem tudtam megnyugodni, hogy hát hogy lehet így színpadon létezni, ilyen sugárzással, ilyen önfeladó, őrületes tűzzel. Volt egy jelenet, amikor megtudja, hogy Szerebjakov professzor eladja a birtokot, amiben ő Szonyával 25 éve dolgozik. És akkor, ahogy az föl volt… – ugye Latinovits építészmérnök volt, ezt a jelenet, mint egy építészmérnök, úgy építette föl. Ül, amikor megtudja (Tomanek Nándival [ő volt Szerebjakov]), hogy hát eladjuk a birtokot. És akkor odafordult, »Mit mondtál?« – »Hát hogy eladjuk a birtokot, és aztán, amit kapunk pénzt, azt fölosztjuk.« – »Nem értem jól, hogy a birtokot el akarod adni?« – és akkor elkezdte építeni magában ezt az őrületes szenvedélyt – »Azt nem lehet, te azt nem akarhatod eladni« – és lángolt a szeme; a Tyelegint játszó Pethes Sanyi bácsi megkínálta egy pohár vízzel, azt persze félrenyelte, el kezdett köhögni, nem tudott beszélni, közben hadonászott (»menj innen, hagyjál«)… Épült egy őrületes düh-katedrális, és hát így, tátott szájjal néztem: igen, ezért érdemes, ezért érdemes színésznek lenni. Megmaradt bennem, szinte le tudnám kottázni a koreográfiát, hogy mi történt abban a jelenetben, annyira belém égett. Nagyon sok Ványa bácsit láttam azóta, nyamába nem jött egyik se, fantasztikus volt.”

(Kiemelt kép: Ványa bácsi, 1970. Venczel Verával. OSZMI)