A Színészkirály és a Kispolgárok
Latinovits Zoltán utolsó rendezése Veszprémben
A Veszprémben a ’70-es évek elején jelentős események történtek a Petőfi Színház életében. Ősbemutatók, magyarországi bemutatók követték egymást, és a színházhoz szerződött Latinovits Zoltán. Alakításai mellet két rendezése nagy feltűnést keltett. Sokan jöttek az ország minden részéből Veszprémbe a két előadás kedvéért.
Szerződésében az 1971/72-es évadra az áll, hogy „egy szerep eljátszása és egy rendezés” lesz a feladata. Illyés Gyula Különc című darabjában Telekit alakította, és megrendezte Németh László Győzelem című színművét. Nem találtam újabb szerződést, de minden bizonnyal ugyanez a megbízás szerepelhetett benne, az 1972/73-as évadra.
Emlékezetes Willy Loman volt Az ügynök halálában, majd színpadra vitte Gorkij drámáját, a Kispolgárokat. Földes Anna interjújában (A rendezőé a szó, Szkénétéka, Budapest, 1976.[1]) így beszél rendezői elveiről:
„– Miért választotta rendező feladatul éppen a Kispolgárokat?
– Hadd oszlassak el egy félreértést. Én nem választottam. Rámbízták. Szerencsémre…
– Aki Önt ismeri, az azt hiszem, meglepődik ezen. Mert a színésznek, a színház írott és íratlan törvénye szerint, valóban el kell fogadnia azt, amit saját társulatában ráosztanak. De a rendezőnek – szeretném hinni, hogy – megvan a joga a választásra! Már csak azért is, mert a rendező optimális esetben olyan drámához nyúl, amellyel van valamilyen speciális, személyes és aktuális mondanivalója.
– Akkor ebben is kivétel vagyok. Én színészként is örülök annak, hogy kapom a feladatot. Talán nem is szeretek választani. De egyébként az az érzésem, hogy izgalmasabb színészi feladat nekigyürkőzni az elénk állított akadálynak, vállalni a megszabott feltételeket, mint egyedül felállítani az akadályokat valamilyen gyakorlópályán. (…) Ruttkai Évától tanultam, hogy az igazi előadásban minden szó a helyszínen születik, akkor jó az előadás, ha a nézők is, és a színész is úgy érzi, hogy először hangzik el minden mondat, s a dráma ennek következtében nyomozás lesz. Nyomozás az igazság után. (…) Talán szerencsém volt, hogy Gorkijnak ezt a remekművét soha nem láttam színpadon. (…) Amikor élni kezdett bennem a Gorkij-i gondolat, akkor már tudtam, hogy három síkban kell színpadra állítanom a drámát. És ettől egyszer csak minden részlet kirajzolódott, és a dráma alkotóelemei elrendeződtek, elfoglalták a maguk helyét a mű egészében. (…) Engem személy szerint minden műfaj érdekel, az operettől a tragédiáig. Ez nem zárja ki azt, hogy ne legyen meg a magam meghatározott színházi eszménye, amelyet legpontosabban a groteszk fogalma fejez ki. A groteszk számomra a megszenvedett humort jelenti, azt, aminek az orosz irodalomban Csehov, Gogol, Tolsztoj és Gorkij a mestere. Színpadon is mindig azok a szerepek vonzottak a legjobban, amiben a tragédiának és a komédiának ezt a bonyolult kettősségét lehet érzékeltetni. Ezért szerettem annyira a Tóték őrnagyát, s ezért volt nagy filmélményem Karinthy szerepe az Utazás a koponyám körül-ben. Úgy érzem, hogy a groteszk – az igazságot, művi utánzata, az „álgroteszk” viszont csak az érdekességet jeleníti meg. (…) A rendező sugárgyűjtő ernyője: a maga világnézete, a szaktudás és az emberismeret. Gorkij drámájában az embernek a társadalomhoz való viszonya izgatott. (…) És mivel a néző mindenkor azt a fényt érzékeli egy darabból, amit a rendező a fókuszba gyűjt, nekem azt kellett középpontba állítanom, ami megfelel Gorkij gondolatvilágának. Pjotr és Tatjána, az én Gorkijról vallott elképzeléseim szerinte, testvérei az Ady Endre megénekelte új hangú tehetetleneknek. Nyil talán több náluk, előbbre néz, de ő sem váltja meg még önmagát sem. Arra törekedtem, hogy a veszprémi közönség a nézőtéren közösséggé kovácsolódva rádöbbenjen arra, hogy mitől és miért elvetendő a Gorkij-leleplezte kispolgáriság. És mivel a mi előadásunk 1973-ban, Magyarországon játszódik – a nézőnek is folytatnia kell ezt az előadás ébresztette gondolatot, és le kell vonnia a következtetést saját életére vonatkoztatva is.”
„Elment a vonat”
Az előadásban nagyon erős hatású a zárás. Erről is nyilatkozott Latinovits Zoltán Földes Annának:
„A felzokogó zongorahúrok hangzavara helyett a mi előadásunkban éles vonatfütty zárja le a beteljesült drámát. A nézőnek is rá kell döbbennie, hogy elmenet a vonat…”
A Színház 1973/5. számában, Koltai Tamás így ír erről[2]: „Latinovits a zárójelenetben a Nyilek jövőjére utal akkor, amikor mozdonyfüttyel és a háttéren áttörő vörös fénnyel fejezi be az előadást.” Egyedül ebből a kritikából tudhatjuk meg azt is, hogy Pjotr bosszús kijelentései a ház (család) rothadásáról képileg is megjelennek. „A darab elején többször is említik, hogy mindent belep a penész – ennek a hangulatnak szimbolikus fölnagyítása az áttört háttérfüggöny zöldes megvilágítása.”
A Magyar Rádió 1973. március 25–26-i hangfelvételének bemondónője sajnos sok mozgást nem közölt – érthető, hiszen a hallgatók a színészeket szeretnék elsősorban hallani. Az előadás végén azonban csak ennyit mond: „A szín lassan elsötétedik.” Pedig a színpad vörös megvilágítása az egyetlen fényhatás, amely Latinovits Zoltán kézírásával az akusztikus (!) példányban szerepel! (Ügyelő-, világosító-, súgó-, rendezőasszisztensi példány nem található a Veszprémi Petőfi Színház irattárában.)