A Színészkirály és a Kispolgárok
Olyan jelenetek következnek ezután, amelyekből megismerhetjük Besszemenov egészen más tulajdonságait. Kevés szereplőt színez ki ennyire Gorkij. A kelletlen jelenet után éles váltás, kiderül, hogy Besszemenov polgármester akar lenni, erre azonban többször nincs utalás sem a drámában, sem az előadásban. A jelenet értelme mindössze az, hogy megismerjük a kispolgár főbb politikai nézeteit. Szerinte a kisiparosok, a céhesek és egyáltalán az oroszok minden gazdasági bajának oka a zsidóság. Másik igen jellemző tulajdonságára, a fösvénységére többször felfigyelhetünk. Ekkor a karzaton belibbenő Jelena kifizeti a lakbért, az összes – házigazdák által felsorolt – új költségekkel együtt. Ismét rendezői ötlet és nagyon találó: Jelena leadja a karzatról a pénzt az érte ágaskodó Besszemenovnak, aki pontosan számol, visszaadja a maradékot, és amit kapott azt megköpködi. Latinovits Zoltán egyedi rendezői munkája a színészek mozgatásában ugyanúgy megfigyelhető, mint a díszlet vagy a szöveg kezelésének esetében is.
Már a Győzelem című darabnál fontos volta díszlet és ebben az előadásban is láthatjuk: a díszlet játszott. Nem nyomta el a színészek játékát, hanem a lehető legjobban aláhúzta a szereplők hovatartozását.
A jelenet alatt átvánszorog a színen Tatjána, bemegy szobájába. Besszemenov és felesége Pjotrról és Jelenáról morfondíroznak. Erkölcsi nézeteik lelepleződnek:
„AKULINA IVANOVNA: Talán nem akarja elvenni, csak úgy…
BESSZEMENOV: Hehe, ha tudnám, hát akkor nem szólnék egy szót sem… Nem mindegy, hogy nyilvános házba csavarog, vagy itt fent… Még jobb is így…”
Tatjána ezalatt szalmiákot iszik és nyögésére csak későn figyelnek fel szülei. Torka iszonyúan ég, vizet kér. Akulina Ivanovna fellármázza a környéket, Pjotr beszaladva igyekszik távol tartani jajgató anyját testvérétől. Jellemző helyzet: a csődület közepette Tyetyerev megjelenik a karzaton és sztentori hangon ezt kérdezi az alant futkározó és egymásnak híreket átadó emberektől: „Ég?! Mi ég?!” Ekkor még nem tudjuk, hogy belehal-e Tatjána. Míg az orvosra várnak egy asszony besettenkedik és így vigasztalja a síró Akulina Ivanovnát: „Ne sírjon, mama! Megesik az! Ej… szegénykém… Lám, Szitanovnak, a kereskedőnek a kocsisát is oldalba rúgta a ló…”
A legtragikusabbnak mondható pillanatban sorozatos kontrasztok törik meg a gyászos hangulatot. A pletykálódók, kíváncsiskodók, Sztyepanyida és Tyetyerev ingerült szurkálódása, majd a szakácsné üvöltése („Osztrohányi Szűzanyám!!! … Kifut a tej!!!”) nevetségesen torz jelentté degradálják Tatjána öngyilkosságát.
Fura módon az egész dráma szinte szó szerint hangzik el (friss, az előadás számára készítetett fordításban), azonban az utolsó fényváltozás után – vagyis a dráma 4. felvonásának elejéről – két jelenetet teljesen elhagynak az alappéldány létrehozói, Latinovits Zoltán, Elbert János (fordító) és Siklós Olga, a veszprémi színház akkori dramaturgja.
Hosszú dialógusok hiányoznak innen, amelyek kezdetekor Cvetajeva felfogását ismerhetjük meg. Ő a Jó Tanítónő, akinek örömet okoz a munkája, és Tatjána barátnője, vigasztalni próbálja a lábadozó lányt. A drámában „szócső”, az előadásban nincs szükség rá, és Tatjána magánya is szembetűnőbbé válik. Ugyancsak a drámában ott van Siskin, a diákbarát – az ő jelenléte sem szükséges az előadásban. A Pjotr és Nyil közötti kirobbanó vita eredetileg miatta indul (visszautasított egy állást, mert antiszemita volt a munkaadó). Sokkal egyértelműbbé válik a két fiatalember ellentéte. Egyidősek, de egészen más világban élnek.
A drámában ezt olvashatjuk:
„NYIL: Te meg szerelmes vagy és viszont szeretnek. Neked még ez sem ad örömet?
PJOTR: Egyről-másról megfeledkezel. Először is: diáknak nem szabad nősülnie; másodszor: közelharcot kellene vívnom a szüleimmel, harmadszor…
NYIL: Egek ura! Nagy szó az bizony! Nincs más hátra: menekülj innen! Menekülj a pusztába komám!”
Az előadásban ezt hallhatjuk:
„NYIL: Te meg szerelmes vagy és viszont szeretnek. Neked még ez sem ad örömet?
PJOTR: Igen, igen, de… Pro primo: diáknak nem szabad nősülnie. Pro secundo: közelharcot kellene vívnom a szüleimmel. Pro tertio…
TYETYEREV: Protekció!
NYIL: Egek ura! Nincs más hátra: menekülj innen! Menekül a pusztába, komám!”
„A színpad könyörtelen. A játékban a fehér és fekete szürke unalommá lesz, ha nem támogatjuk a színskála összes színeivel. A színpadon a jó és a rossz fogalomköre differenciált ötvözetben mutatja ki az emberi léleknek és ösztönvilágnak ezerféleségét. A játék természetes ritmusát a kanyaros emberi lélek sokívűségének együttes felmutatása szabja meg…!” – vallja Latinovits Zoltán. (Emlékszem a röpülés boldogságára. Összegyűjtött írások. Szerk. Szigethy Gábor, 1985.)
A szülők ekkor érkeznek a templomból, kellően komoran. A fiatalok beszélgetése során Tatjána védelmébe veszi apját:
„TATJÁNA: Igen, próbáljátok megérteni… nem tehet arról, hogy régebben született, mint mi…, hogy másképpen gondolkozik, mint mi… Milyen kegyetlenek vagyunk mi, emberek! Milyen durvák és kíméletlenek! Arra tanítottak bennünket, hogy legyetek jók, szelídek…
NYIL: És a nyakunkba ülnek és cipeltetik magukat…”
A dráma szerzői utasítása szerint itt Nyil utánozza Tatjánát. A lány szövegénél csak egy utasítás olvasható: „felingerül” és azért fogja pártját apjának. Ha Nyil ezt utánozza, akkor is mulatságos lesz a helyzet, hiszen egészen másképpen a szülők ellenében beszél. Az előadásban a rendező arra is gondolt, hogy ennek a lánynak ugyan nem sikerült az öngyilkosság, de – mint annyi öngyilkosjelölt – élete végéig szenvedi fog tettének következményétől. Torzan, nyögve, suttogva tud már csak beszélni és EZT utánozza Nyil. Az eddig életerős, vidám fiatalember itt szívtelennek mutatkozik. Jól tudja, miért akart meghalni Tatjána, de az erősebb jogán – aki sohasem szorongott az életet szemlélve – kigúnyolja a lányt. Mindenki nevetni kezd, egyikük sem lepődik meg Nyil tettén és egyikük sem védi meg Tatjánát.