Idézetek
Idézetek Latinovits Zoltántól és Latinovits Zoltánról
Olvasható Földesi Éva tanulmánya Latinovits utolsó rendezéséről! A tanulmány elérhető a Munkásság – Rendezés menüponton keresztül, vagy ide kattintva: Gorkij: Kispolgárok.
Szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent „magyar”, olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem „modern” úgy érteni, ahogyan értenék.
Latinovits Zoltán, 1976
A legnagyobbak közé sorolom. Ha nemzedékének öt óriási színésze van, ő versenyben van velük. Egyetlen olyan alakítására sem emlékszem, amely ne lett volna megrázó. Műveltsége rendkívüli volt, előadóművészek között különösen ritka (mások gondolatainak közvetítésében az ő egyéniségük gyakran lekopik). Férfiszépség volt, ami megnyerő modorral, mindenki iránt megnyilvánuló figyelemmel párosult, teljes egyéniségével becsülte meg, akivel csak egy szót is váltott. Célozgatnak feldúltságára, lelki zavaraira, szeretnék itt egy alapkérdést tisztázni: vannak, akik a józanság nevében lenézik Csontváryt, Hölderlint, mondván, ami jó bennük, azt lelki zavaraiknak köszönhetik, ettől nagyok. Ám közöttük is éppúgy találhatunk tehetséges, becsületes és tehetségtelen, hitvány embereket, mint a többiek között. Különben a velük foglalkozó gyógyintézetekből tucatszám lehetne kivezetni a rendkívüli írókat, művészeket. Az alaptétel mégis az, hogy Hölderlin vagy József Attila már földúlt lelkiállapotuk előtt is rendkívüli tehetségek voltak, ezek közé tartozott ő is. – Az Örök művek világa című versemmel megírása idején meg voltam elégedve, de bonyolult volt, nem az első vonalba soroltam. Egy álmos délután, nem is nagy igényű közönség előtt ő elmondta, és akkor értettem meg, mi van ebben a versben. Óriási hatású művész volt, hihetetlen módon tudott belemélyedni a műbe. Forrt, gőzölt belőle a tehetség, ha megjelent a színpadon, onnan már semmi sem hiányzott. Tele volt emberi – égi? – adottságokkal, megsiratni való, hogy mint a többi veszélyes zsenit, őt sem tudtuk megtartani.
Illyés Gyula, 1976
Kedves Latinovits Zoltán,
Kassák Lajos
engedje meg, hogy ilyen egyszerűen szólítsam, hiszen köztudomásúvá vált, hogy bűnöző társammá lett a Ló és a Madarak ügyében. Olyan szépen hajtotta végre feladatát, hogy beszélnek róla az emberek, és sokáig emlékeznek majd rá. Akadt ugyan olyan hallgatója is, aki fájlalta, hogy „nem kívülről” szavalta a verset. Az ilyenek nem vették még észre, hogy Ön nem verset szavalt, hanem egy költeményt mondott el úgy, hogy az egész szinte láthatóvá vált, a kellőleg érzékeny emberek számára. Meggyőződésem, hogy általában a versszavalásnak befellegzett. Az a tény, hogy olvasva mondta a szöveget, felmentette Önt a gyakorta torzulásba vesző arcjátéktól és a színészi gesztikulálástól. Más szóval a magyarázó értelmezéstől. Sajnos, ez az előadási mód nálunk még nagyon ritkán fordul elő, versszavalóink valahova az évtizedek előtti Nemzeti Színház deklamáló modorába esnek vissza. Azt akarom mondani, örömmel hallgattam a produkciót és azonosultam vele.
Ha úgy gondolja, hogy alkalomadtán érdemes lenne összeülni beszélgetni, szívesen látnám nálunk vendégül. Ha kedve és ideje lesz a találkozáshoz, kérem, telefonáljon, és megbeszéljük az időpontot.
Addig is fogadja szívélyes üdvözletemet.
Budapest, 1967. IV. 1.
Szeretném életemet arra szentelni, hogy a világ rólunk alkotott véleménye a helyes irányban változzék, és hogy egyáltalában legyen rólunk vélemény a világban. Úgy érzem, van elég erőm ahhoz, hogy csatlakozhassam azokhoz, akik mindenáron ezen fáradoznak országunkban.
Latinovits Zoltán, 1967
Vándor,
Nagy Gáspár
ki erre jársz,
sírj vagy nevess
zokogó víz
Balatonszemes
fái görcsben a tóra hajolnak
hatalmas nagy fia holtán
ki voltál
LATINOVITS ZOLTÁN
Pünkösdi lángnyelv
júniusi szélben
lecsap a habokra
hazányi vakokra
boldog vagonokra
Napfogyatkozás
egy júniusi éjben.
Ez az üres füzet arra vár, hogy teleírd a tiszta fehér lapokat.
Veszprém, 1973. febr. 16.; Harkányi Jánosnak Gorkij Kispolgárok c. darabjának bemutatója után
Ne félj a reggelektől, ne bújj el a Nap elől, kísérjen messze az égi fény, növessze magason árnyékodat.
Ne vakítson a tisztaság, lakatja, kulcsa nálad.
Állj ki a fényre, szűrd át magadon a sugarakat, és terjeszd ki árva népünkre.
Soha ne felejtsd el, a lakat kulcsa a kezedben van.
Álmaidon őrködjenek a csillagok.
Szeretettel és barátsággal
ölel
Zoli
Tulajdonképpen itt van köztünk. Lehetséges, hogy sokkal jobban, mintha élne. Mert amikor élt, akkor nem figyeltek rá annyira. És mindaz, amit ő ránk hagyott, az maga az élet, mert tele van energiával, tele van gondolattal, erkölcsi és szellemi sugárzással, s ezt én akkor is így fogalmaznám, így mondanám, hiszem, ha nem éltem volna vele. Mert a kettőnk kapcsolatának fontosabb része az volt, amiben hittünk, amit szerettünk.
Ruttkai Éva, 1985
Nagyon szerényen emlékezem, mert én csak szolgálója voltam annak a szellemnek, amit ő képviselt. Erre igazán akkor döbbentem rá, amikor meghalt. Itt maradtam, rettenetesen megijedtem a ténytől, milyen felelősség hárult rám. Én továbbvinni – ahhoz kicsi vagyok. Erre kellett rájönnöm. Amíg együtt futottunk, nem éreztem. Azt hittem, hát persze, mi! Ezért lett nekem mindennél fontosabb, hogy megmaradjon, hogy tovább éljen. Ez volt a terhem. S most ez a boldogságom, hogy ez megvan. Kötetben, együtt, Latinovits Zoltán írásai. Nem túlzok. Számomra nagyon fontos, hogy színésznő vagyok, hogy én én vagyok. S hogy én a színház szerelmét ugyanúgy éreztem, mint ő.
De most már meghalhatok.
Kellene írni egy olyan darabot, ami csupa kérdésből állna. Vagy olyat, amiben csak kopogtatnának. Az első fölvonásban csupa kisgyerek kopogtatna, a másodikban csupa aggastyán. A harmadik fölvonásban a szín üres lenne, és most a csukott ajtókat bentről kifele döngetnék.
Pilinszky János: In memoriam Latinovits Zoltán, 1976.
Gyászom a Színészkirályért
Nagy László, 1976-1977?
Megfojtom a heroldokat,
kik halálodtól hízva gurulnak,
vért gurguláznak,
lerakom mind a gyalázatosat
küszöbére a gyalázat urának.
Mi történt megint, mi történt?
Kicsoda ment el megint
valami vérző eskű szerint
szétdúlva a köznapi törvényt?
Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus?
Csak jó ripacs, vagy színészkirály?
Szépség, vagy hetven kilógram színhús? –
a színfalak mögött az irigység,
közöny és középszer még hezitál.
De színfalak mögött a vakotás,
rozsda-sálas ócska lokomotívok
toborozódnak a szokás szerint,
párátlan prüsszögnek én amig sírok,
torlasztják homlokuk egyként a gondnak
s mázukat is pattogva is egyként bongnak:
ez a rebellis nem az enyém,
de halottam rend és szokás szerint,
sorsa írva volt a tenyerén,
onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,
neki is jobb már nemet ha nem int.
Neked jobb már, de szemem vizével
elfolynak a csillagok – mégis látom:
a végállomási vakvágányon
korongon lassúdan megforgatva,
már tetőtől-talpig megmosdatva
s mégis bűntudattal s véred ízével:
magányosan reszket az ártatlan Diesel,
ő, aki a végső szerepből kiölt –
s lám nem dőlt össze a színház, az lett
magint ami volt, noha nincs már Hamlet,
de aki egy életet pitizve kitölt
operett-kutyaként s bosszút nem áll.
Aranyos meg édes nyár van s béke,
minek ide tébolyult Színészkirály?
Szemüregem árván retten a kékbe
s fázom – egy elfáradt szárazvillám
vérszegfű-csokorral mászik elémbe,
ráismerek, íme, az Elektro-sokk,
csokra: agyadról a sok kis vérfolt –
Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?
Ostor, ige-habzás immár elég volt,
béke van, nyár van, ti elléphettek,
vagy vázába kerültök csendéletnek
a tévé-azurral bélelt hazában.
– Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk
s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
Nyár van, illene, hogy én se fázzam,
csak búgjak fehéren, turbékoljak
e hét emelet vasbeton-galambházban.
Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
te kísértetnek is őrült Király!
Vicsorogd rám a reményt, miképpen
élve is, magadnak sereget csinálj,
mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
fordul még Mohács is, megfoganhat
mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,
szállj föl versmondó nagyharangnak !
Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
pohár az asztalon, hűen várlak
akár utrakészen is, mint egy
mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.
Csönd vagy te, csönd vagy te Színészkirály,
te jajtalan immár, de bennem baj van:
belémtestáltad Mohácsod, érzem,
te holtomiglan átvérzel rajtam.
Légy forgószél, őrült Színészkirály,
az legalább, ki a nagyranőtt sírból
szél-Krisztusként ragyogva kiszáll –
bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,
hahotázd meg a Gyászbaborúltat –
a mozdonykerék-nagy koszorúkat
gurigáld a versemen át!
Nemrégiben olvastam egy anekdotát WérGida blogjában Latinovitsról, azt olvashatják (még csak annyit hozzá, hogy az eset Latinovits egyetemi diplomavédésekor történt):
A korábban szabadon szereveződő, független építészcégek világa ekkor már a múlté, az államosítással létrejött nagy tervgyárak egyik legjelentősebbje a KÖZTi volt. És ez így is maradt egészen a rendszerváltásig. Akárhogy is, de mindenképpen fokozta a diploma tétjét, hogy egy rendkívül presztízzsel bíró cég igazgatója ült az elnökségben.
Latinovits terve tehát nagy sikert aratott, külön tetszett az imént megidézet Gádoros Lajosnak, aki a dicséretét hangsúlyozandó, ott, in situ egy, a KÖZTI-be szóló állásajánlattal fordult Latinovitshoz. Hogy nem lenne-e e kedve az ő hivatalában dolgozni?
Elmondhatatlan megtiszteltetésnek számított mindez egy olyan világban, ahol pozíciókra éveket kellett várni, ahol egy-egy álláscserét rendkívül komoly minisztériumi herce-hurca előzött meg. Míg évfolyamtársai határozottan megilletődtek, Latinovitsot – úgy tűnt – hidegen hagyja az ajánlat. Sőt, nagyvonalúan így reagált Gádoros felkérésére:
– Sajnos nem élhetek a lehetőséggel! – válaszolta lehengerlően.
– Megkérdezhetem hogy miért? – kérdezte Gádoros már jóval kimértebben.
– Már van állásom. – felelte Latinovits.
– Igen, és hol? – firtatta tovább Gádoros.
– Debrecenben fogok dolgozni. – válaszolta határozottan Latinovits.
– Az egy remek hely, remek… és megkérdezhetem az elvtársat, hogy melyik tervezőirodánál? – kérdezte Gádoros.
Csipetnyi hatásszünet után Latinovits így válaszolt:
– A debreceni színházban leszek segédszínész!