Ruttkai Éva

„Hogy milyennek látom önmagamat? Nem vagyok se szép, se csúnya, se okos, se buta, csupán vérbeli színésznő vagyok, aki ilyenné és olyanná is formálható, alakítható a színpadon.” (1963.)

Bár ezzel az idézettel szinte mindent elmond Ruttkai Éva önmagáról, mégis úgy érzem, azért nem fölösleges az életrajzáról írni.

1927. december 31-én született, Russ Évaként Budapesten – egy önéleti írásának címében így is nevezi: Szülöföldem: Pest. Hatodik gyerekként született, de csak harmadikként nevelkedett (Ottó és Iván nevű bátyjaival), a többiek meghaltak. Mivel szegények voltak, a gyerekek is hamar kenyérkeresővé váltak, Ottó és Iván már szerepeltek gyerekkszínészekként  (illetve Ottó az Operaház gyermekkórusában énekelt), s a gondos anyukának, aki Ivánt próbára vitte, nem volt kire hagynia a kir Évikét, ő meg addig sürgütt-forgott, míg leszerződtették Ivánnal együtt, méghozzá a Vígzínházba, onnan került aztán ét Lakner bácsi gyermekszínházába (Lakner Artúrtól kapta mindenki által ismert vezetéknevét is). Hogy mikor is volt az a bizonyos pillanat, arról ma már nehéz pontosat tudni. Maga Ruttkai is hol az állítja, hogy két éves volt, mikor először színpadra lépett, hol azt, hogy négy. Életrajzaiban hol háromévesen, hogy ötévesen szerepel. A Parancsolj, tündérkirálynőm! c. könyvben az első szerepről készült kép alatt dátum: 1930. Mégis az tehát a legvalószínűbb, hogy még nem volt hároméves, mikor a számára valóban a világot jentő deszkákra lépett.

Színház és iskola, szegény édes szülők és gazdag nevelők között telt el a kis Évikének jópár éve. A Weiss Manfréd gyár lereakata igazgatójának felesége annyira megszerette Ruttkait, hogy nevelt lányukká fogadták, fizették iskoláját. Így aztán a két „világ” között hol ide, hol oda csapódtva, otthonról soha el nem szakadva, nevelőszülei fölött „uralkodva” bolondozva velük telt a gyerekkor.

„Igazi”, felnőtt színésznővé aztán tizenhét éves korában vált.

Jób Dániel, a Vígszínház akkor igazgatója hallotta szavalni a zeneakadémián, és leszerződtette. Így, ilyen egyszerűen. Három hónap múlva aztán rögtön akkora szerepet kapott, ahol bizonyíthatott, megállja-e a helyét a színpadon: Tolnay Klári helyett beugrania Molnár FerencHattyújának főszerepébe. Tolnay Klári mégis bement a bemutatóra, betegen, és végigsírta az előadást, mint valahol említette: még haragudni sem tudott Ruttkaira, annyira jó volt. Három évig volt a Vígszínház tagja, az államosításig. Eután néhány évere a Nemzetibe szerződött, mint mondta, tanulni és mert vágyott a klasszikusok után. 1951-ig játszott itt, majd visszatért a Vígszínházhoz, melynek haláláig tagja volt.

1950-51. körül lehetett, amire Rutkai így emlékezik: „Emlékszem, a Rettenetes szülők című darab ment a Művész Színházban, Várkonyi Zoltán akkori színházában, Gábor Miklós vendégszerepelt ott. Én a Vígszinház tagja voltam, úgy mondták, a Vígszínház üdvöskéje. Édesanyámmal elmentem a Művész Színházba és megnéztem az előadást. Nagyszerű volt. Néztem Gábor Miklóst s mondtam anyámnak, abszolút szerényen: ez férfiben olyan, mint én nőben. Tetszett, nagyon tetszett, s arra gondoltam magamban, igen, ettől az embertől szeretnék egy gyereket. Nem szükséges, hogy feleségül vegyen, a lényeg, hogy kettőnkből egy nagyon jó gyerek születhetne. Tulajdonképpen belőlem indult.” Két éve voltak házasok, mikor megszületett Julika, Ruttkai egyetlen gyereke. Amikor Miskolcon Ruttkai találkozott Latinovitscsal, és a vonatról Pesten azzal szállt le, hogy bejelentette férjének, ő szerelmes, a házasságuk már jóformán felbomlott.

1960., Miskolc, Ilyen nagy szerelem

No de az a megismerkedés is! A befutott fővárosi színésznő kicsit fél a híres-hírhedt, de mégiscsak kezdő vidáki színésztől, ezért a bemutatásnál nem is meri igazán megnézni magának. Ztán mikor elkezdődött a próba, s Ruttkai-Lidának Latinovits-péterre kellett néznie, no akkor jött az a bizonyos pillanat, amire Ruttkai úgy emlékezett, hogy a saját szeme nézett vissza rá. Latinovits ugyanis annyira tartott a pesti színésznőtől, hogy addig nézte a fényképét esténként, amíg „át nem változott”. Intenzív előadások, hosszú levél, még hosszabb séta, út Miskolctól Hatvanig (melyről Ruttkai végül mégsem írta meg, hogy mi is történt…) – Ruttkai bevallása szerint eleinte kételkedett, hogy esetleg csaka színésznőnek szól a hódolat; akkor szeretett bele, mikor Hatvanban, a vasútállomáson észrevette, hogy milyen gyámoltalan.  Szerelmükben rengeteg viharos időszak volt, de mindig visszataláltak egymáshoz. Szükségük volt egymásra, hiszen minketten színészóriások voltak, akik a saját, személyes életükön túl a Művészetért is, vagy éppen hogy csak azért éltek; vállvetve harcoltak, tudták, hogy mindig számíthatnak egymásra. Ruttkai Latinovits halálakor, halála után nem volt hajlandó elhinni, hogy élet társa (a szó legnemesebb értelmében) úgy itt tudta hagyni.

Élete során Ruttkai többször lépett fel önálló előadóesttel, mondott verset, énekelt sanzonokat, azóta slágerré vált dalokat. 1955-ben és ’59-nem Jászai Mari-díjjal töntették ki, 1960-ban Kossuth-díjjal, 1966-ban érdemes, ’71-ben kiváló művész lett. Nem volt még harminc éves, mikor 25 éves színész jubileumát ünnepelte. Tele volt tettvággyal, dolgozni akart , betegen, bénult félkarral is. Rettenetes belegondolni, hogy ő is mi mindent tehetett volna még, ha 1986. szptember 27-én nem hal meg…

Még egy mondtat arról, hogy milyen volt Ruttkai, hogy mit képviselt ő, és mit a „világ”, Huszárik Zoltán megfogalmazásában: „Szörnyű, hogy a mai világban a csillagokat befogják közvilágításra.”

Ha pedig kíváncsiak, hogy Ruttkai Éva hogy írt, beszélt életéről kattintsanak ide!