A Színészkirály és a Kispolgárok
A tér
Az előadás díszlete merészen tagolta a színpadot (nem „szakmabeli”, hanem egy építész tervezte). Megnyitották a zenekari árkot, játszottak ott, a színpadon és egy karzaton is. Egyszerűen, frontálisan történt ez a tagolás. A nézők három síkot láttak, amely távoldott is tőlük (az árok a színpad előtt volt természetesen, és a színpadon, lépcsőn jártak fel, le az egyes színterekre). Ezt a sok vízszintes vonalat egyetlen függőleges oszloppal „metszette át” a díszlettervező, Molnár Péter. Ráadásul ezen az oszlopon egy hatalmas, súlyos, széles, aranyozott keretű Krisztus-ikon lógott. A fényképek tanúsága szerinte a nyitott könyvű Pantokrátor. Molnár Péter visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg az ikon születését:
„Magam annak a Krisztus-fejnek a megfestésére vállalkoztam, ami az egész darabban középen, a színpad tengelyében, az örökmécsesnél állt, mementóként. Ennek a figurának az arcvonásairól előzőleg hosszasan beszélgettünk, és úgy tűnik utólag is, hogy a megbeszéltek szerinti agresszív Krisztus-fej nézett a közönségre.”
A kritikák felfigyeltek az egyszerűsített környezetre, jól sejtették, nem realista-naturalista a díszlet, inkább jelzésértékű. A kellékek azonban korhűek, magánszemélyek eredeti századeleji tárgyakat és ruhadarabokat kölcsönöztek a színháznak erre a produkcióra.
A tér maga értelmező szerepű. A három sík a szereplők élettereit mutatja. A zenekari árokban található az ebédlőasztal. A színpadon a szülők élettere, régi bútorokkal és Tatjána kis függönnyel elválasztott „szobája” jobb oldalon. A karzaton az albérlők szobáiba jutni. Az előadás egyes részei (a drámában a 4 felvonás) mindig étkezés, teázás köré szerveződnek, reggel vagy délben. A hozzávaló kellékeket az archívum kézirata (inkább fecnije) szerint maga Latinovits Zoltán választotta ki. Az étkezéseken rendszeresen találkoznak a szereplők. Az apa és az anya lesújtó véleménye, aggódó, de mégis szurkálódó kérdezősködése megmérgezi gyermekeik életét. Pjotr, a kicsapott diák, kétségbeesésében választja Jelenát (a család özvegy albérlője). De ahelyett, hogy örülne a nő szerelmének, állandóan az egyetem elrontott és eljátszott helye bántja a fiút, nem beszélve húgáról, Tatjánáról, aki ennek a közösségnek az értékrendje szerint értéktelen és haszontalan. Tanít, de csak a bizonyításért: van értelme az életének.
Az előadás egyik legjellemzőbb vonása a KONTRASZT. (Az akusztikus példányban többször is szerepel ez a szó kiemelve Latinovits Zoltán kézírásával.)
A következőkben vázlatosan nézzük a hangfelvételen hallható előadást:
Mindjárt a felvonás kezdetén Tatjána és Polja csendes beszélgetése után érkezik Pjotr. Ekkorra már tudjuk: igen keserű a házikisasszony, ellentétben Poljával, a cselédlánnyal (Polja többször mond ilyeneket: „Én annyira szeretek élni”, „Olyan jó élni!”) Pjotr előadja „kínjait”, álmát a fojtó légkörről a szülői házban, majd nagy köhögés vesz erőt rajta beszéd közben, és ezen feldühödik. Zavarba jön, monológját abbahagyja. Tatjána ebben a borongós hangulatban mesélni kezd életéről; valószínű, hogy bátyja sokadjára hall arról, hogy mennyire kifáradt húga, milyen az tanítónők élete, mert ezalatt fütyörészget, várja a teát.
Ekkor dühösen beszól apjuk, Besszemenov és számon kéri fiát (ha már nem tanul, segítsen tartozásbehajtó felszólító leveleket írni). A gyerekek azonnal védekeznek. Tatjána eredetileg a drámában ezt mondja: „Mi van?”. Az előadásban a túlzott érzékenységét jobban mutatja ez a mondat: „Mi a baja velünk apának?!” Pjotr és Tánya beszélgetnének, de becsoszogó anyjuk minduntalan belekapcsolódik, mintha vele társalogna a két fiatal, akik keresztülnéznek rajta. Ekkor megszólal halkan egy indulószerű katonazene. Tánya mélázni kezd azon, hogy a városi tanácsos úr a bíró szeretőjének nagyobb tiszteletet adott, mint neki, a tanítónőnek. Mint minden önsajnáló embernek, neki is végső soron csak saját maga körül forog minden gondolata.
Besszemenov, a családapa is megérkezik. Mihályi Gábor kritikájában (Nagyvilág, 1973/5.) így jellemzi az apát:
„A család étkezéshez készülődik, körbeállják a nagy ebédlőasztalt, s Besszemenov vezetésével éppen keresztet vetnek. A családfő közben észreveszi, hogy az olcsóbb, kiadósabb süvegcukor helyett kockacukor került az asztalra. A zsugori kispolgárt ez felbosszantja, félbehagyja a keresztvetést, hogy összeszidja feleségét. Miután ez megtörtént, újrakezdődik – pontosabban folytatódik – a keresztvetés félbeszakított ceremóniája. Ám most már tudjuk, hogy ennek az embernek a vallás nem több, mint a maga életformáját konzerváló, védő szertartás és ideológiai rendszer, a vallás belső humanista tartalmához semmi köze sincs. (…) Egy-egy apróbb játékötlet néha csak az orosz jelleg hangsúlyozására szolgál, például, ahogy Besszemenov előbb szájába veszi a cukrot, s úgy issza a teát.”
Emiatt kissé mulatságossá válik az aggódó és szinte zaklató „atyai szózat”.
Szinte állandó komikumforrás Percsihin (Besszemenov távoli, nagyon szegény rokona) érkezése, jelenléte, távozása. Az idős, túl naiv – már-már selypegő – madarászon mindenki nevet, vagy felderül. Percsihint ez nem érdekli, különös monológjából mély természetszeretet és igazi benső harmónia sejthető meg. Megmaradt Dobák Lajos (Percsihin alakítója) példánya. Ő mindig felírta magának Percsihin megjelenései mellé: „Ikon!”, esetleg: „Ikon! Meghajlás!”. Fontos beírások ezek; arról tanúskodnak, hogy Percsihin alakjának, jellemének alapvető tényezője volt ez a fajta mély, ortodox vallásosság, Isten „bolondja”.
Percsihin megpróbálna beszélgetni Pjotrral, akit születése óta ismer, de a fiatalember tiszteletlenül, hidegen válaszol érdeklődő kérdéseire. Percsihint érdekli a világ, és egy újsághírről szeretne társalogni. Pjotr a „repülő hajóról” csak ennyit mond: „Hülyeség!”. Egy lágy keringő szólal meg szóváltásuk alatt. Tányát csak Nyil, apjának fogadott fia, érdekli. (Nyil alakjában a szocialista-realista hős alaptípusának születését látták sokan.)