A Színészkirály és a Kispolgárok
Az előadás végén Pjotr nyíltan felvállalja Jelena iránti szerelmét és felmegy hozzá. Tyetyerev és a gyanútlan Percsihin így vigasztalja a bosszús apát:
„TYETYEREV: Visszajön. Nem ment messzire. Följött. Felcipelték. Majd lemegy. Ha meghaltál, átrendezi ezt az istállók, máshova állítja a bútorokat és ugyanúgy él majd, mint te: ilyen okosan, bölcsen, kényelmesen…
PERCSIHIN: Látod, te pukkancs!”
A madarász későn veszi észre, hogy Tyetyerev nem vígasztal, hanem gúnyolódik, végül kereplőzve távozik. Besszemenov szokásos haragos válaszát apatikusan már csak a levegőnek mondja. Kontraszt: Sztyepanyida az összeomlott apával egy időben tüsszögve kesereg azon, hogy nem bírja el a szamovárt. A szülők panaszkodva ballagnak szobájukba. Percsihin Tyetyerevhez indul, és a karzatról sajnálkozik: „Csudabogarak!”
Csak Tatjána marad a színen. A drámában Tatjána rákönyököl a zongora billentyűire és ezek elhaló, disszonáns hangjaira hull le a függöny.
Az előadást ebben a pillanatban nagyon hangos vonatfütty zárja. Majd egy elinduló és gyorsuló vonat kattogása. Az akusztikus példányban Latinovits Zoltán bejegyzése szerint: „a dohogás távolodásával forradalomra utaló dallam” (Ám ez a hangfelvételen nem hallható!)
Nyomatékos, szinte katartikus befejezés, hiszen a lecsendesült viták után a jelenetet ez a hang „fejezi le”. De azt is hallani, hogy a nézőkre is megindítóan hat a sok fellobbanó, lenyugvó vita utáni feszült nyugalmat széttörő zaj.
Szerencsére az akusztikus példányban Latinovits Zoltán kézírásával megmaradt egy bejegyzés: „fölvörösödik a színpad”. Ezt a felvételen nem közli a bemondónő és csak egyetlen kritika említi meg, mint fontos jelenséget. Lényeges utalás ez az előadás végkicsengését illetően. Nem csak a vonat zaja miatt, de a szín miatt is, ami „belepi” a színpadot, a szereplők egyedül lehetséges létezési terét. Latinovits Zoltán következetesen ragaszkodott elképzelésihez a próbák során és a groteszkről (annak gyógyító erejéről) vallott meggyőződését a színpadon létre is tudta hozni. „Bugyborékoló századunk műfaja: a groteszk, mint vidám sebész diagnosztizál, és rabonbáni egyszerűséggel metszik ki belőlünk a mérges férget. Int és óv: őrzők, vigyázzatok a strázsán. (Az élet él és élni akar. De kevés a rabonbán!!!)” – olvashatjuk Összegyűjtött írásaiban. Határozottan körvonalazott rendezései ars poeticájának ez az egyik alapköve. A színház gyógyító hatását legjobban ebben a műfajban – az egyszerre síró és nevető groteszkben – tudja érzékeltetni.
A másik tartópillére a kollektív munka és a fegyelem.
Baló Júlia riportja A színházi fegyelemről a Színház 1976/5. számában jelent meg[3]. Ebben így nyilatkozik:
„– Aki a színházban dolgozik, ne legyen fegyelmezetlen. Azaz: a színészet önként vállalt hivatás. Így a színházi ember ab ovo fegyelmezett. Legalábbis az kellene, hogy legyen – no persze, nem a társalgóban, hanem a színpadon. (…) Bármilyen kollektív sportban – vízilabda, kosárlabda, foci stb. – a rossz játékost kiállítják vagy lecserélik. (…)
– A színészek túlterheltségén kívül mitől lehet még „fegyelmezetlen” egy előadás?
– A rossz rendezéstől. Ha rendező nem képes összekötő kapocsként a színész és a néző közt vérpezsdítő előadást teremteni, minden egyes színpadi szituációt kellőképpen értelmezni – természetes, hogy a színész kitalál „valamit”. (…) Az én ’magányom’: hogy őrzöm magamban azt, ami kollektívképző erő és hit – ezeket nem adom föl.
– Legnagyobb sikereit éppen azokban a színházakban aratta, melyekben, mint említette, nem voltak ’csapatok’.
– Meglehet, mégis úgy érzem, hogy például Veszprémben sokkal többet dolgoztam, magasabb értékűt csináltam, mint a Vígszínházban vagy a Tháliában. (…) Egyetlen ambícióm: négy évvel Veszprém után ismét összehozni egy kollektívát, de most már úgy, hogy a műsortervet közösen állítsuk össze új magyar darabokból. A drámaírók műhelye lehetne ez, és egyben színészképző is, hiszen abban is nagy a hiány. A drámaírónak nincs műhelye Magyarországon – kivéve talán Pécset vagy egy-két várost. A drámaírás mesterség, s ezt csak a színpadon lehet megtanulni, próbák közben. A drámaíró együtt írhatná velünk, változtathatna a darabon. Tehát nem ambícióm, hogy klasszikus szerepeket játsszak el, s még egy nyomot hagyjak azon a széles országúton, amelyen már rengetegen jártak előttem és én lennék talán a milliomodik.”
1973-ban jelent meg könyve, a Ködszurkáló. Ebben külön fejezet szól a rendezésről [Drámát rendezni – szerk. megj.]. Rendezéseinek sajátos térkezelését mérnöki tanulmányaira vezeti vissza és ezt a fajta „tehetséget” meg is követeli a jó rendezőtől:
„Miután a rendező forgatókönyve a dráma, láttatni azt csak akkor képes, ha térlátása harmonizál gondolataival. A drámát a színpadi térben a rendező helyezi el. Térformáló ereje is világnézeti közegben mozog. Anyaga nem tégla, vas, cement és üveg, hanem akarategység, színész-emberség, lélekoldó modul és a szellem gyermekin áttetsző tisztasága. Ez jelenti az adekvát fantáziát, az adekvát megjelenítést.
Emberismerete az íróéval, költőével, pszichológuséval rokon. Organikus gondolatait csak így tudja a társulattal vagy az egyes színészekkel közölni. Munkájának legfőbb segítője a színész. Ismerni kell az embert, közölni kell tudni a gondolatot, sokszor előre-játszani, megmutatni a színésznek a játékot és a szituációkat, méghozzá úgy, hogy minden egyes színész a maga felfogóképessége szerint értse meg a szándékot. Ideális esetben tehát a rendező sokágú színészi képességekkel megáldott egyéniség. Harmóniaérzéke kicsiszolt és magas fokú. Ízlés, hatás, kifejezés, stílusérzék öntvényben egyesül munkájában. Elengedhetetlen szerkezeti érzéke is, hiszen a műszaki munkálatok egyszerűsítése és szervezése is feladata.
Legtermészetesebb tulajdonsága az igazságérzet. Lelkiereje, élesztő képessége és tűzcsiholása új lendületet adhat a fáradó csapatnak. Munkabírását közösségi hite és megszállottsága fokozza. Pillanatnyi kisiklás is demoralizáló lehet. Munkáját a tervszerűség és pontosság irányítja. Felkészülésének bizonysága a lelkiismeretesség. (…)
A rendezőnek bölcsnek és harcosnak, újat akarónak és hagyományőrzőnek, diplomatikusnak és konzekvensnek kell lennie. Munkájának alapja az emberi-mérnöki logika.”