A Színészkirály és a Kispolgárok
A Kispolgárok kritikai visszhangja
A Ruttkai Éva Emlékszoba[4] tulajdonában található Latinovits Zoltán egy rajza az általa elképzelt díszletről. Sőt, ezen a hevenyészett rajzocskán megjegyzéseket is olvashatunk Nyilről: „Nyil = egészséges, jóétvágyú ember = forradalmár, Ő a pozitív figura. Burnót valakinek játék! Zsúfolt szűk tér legyen! Ikon örökmécsessel.” A felülnézeti rajzon látható: már elképzelte Tatjána vackát a jobb oldalon, az étkezőasztalt középen és lépcsők rajzát is látni, tehát emelvényben is gondolkodott. A díszlet erőteljesen uralta a teret. Erről a Láttuk, hallottuk című rádióműsorban (1973. április 20. Kossuth Rádió, 20 óra 20 perc) Angyal Mária mondta el véleményét: „Molnár Péter kitűnő színpada alkotó módon vesz részt a rendezői koncepció megvalósításában. A háromszintes díszlet, józan, puritán, geometrikus, de egyes részletei szándékosan, komikusan elrajzoltak pld. a balusztrád vagy az ebédlőasztal. A valóságos, csaknem naturális elemek így egy sohasem volt házzá, státusz-szimbólummá állnak össze. A létforma statikus szilárdságát ígérő súlyos galéria nyomasztóan nehezedik a ház lakóira. A vízszintesen futó, nyitott folyosó, és a középvonalát metsző, a családi tűzhelyet és a szent Ikont hordozó egyetlen függőleges faldarab óriási keresztet rajzol a térbe (…).” A közös munka során kialakult díszlet határozott vonalai mégsem nyomták el a színészek játékát. Mi több, többfajta értelmezésre adott lehetőséget: kereszt, kard stb.
Mihályi Gábor már idézett, Nagyvilág-ban megjelent írásában a hármas, vízszintes tagolás szimbolikus jelentésére hívta fel a figyelmet:
„Hazai színpadjainkon ugyancsak szokatlan módon kap szerepet a gondolatok értelmezésében és megjelenítésében a Molnár Péter építész tervezte, három szintre tagolt színpadkép. A zenekari árokban lent található a nagy ebédlőasztal – a kispolgári pokol jelképe. Fent viszont, az asztallal párhuzamosan egy galéria húzódik végig a színpadon – ez vezet az albérlők szobáiba. Innen fentről hangzanak el, mint egy templomi szószékről Tyetyerev kántor súlyos igazságokat, s fájdalmas féligazságokat tartalmazó gúnyos prédikációi. De a galéria, az oda felvezető lépcsővel – egyben a kispolgári létből való menekülés reményét is jelképezi. Maga a színpadtér: Tatjána szobája, és a Besszemenovék otthonának egyéb helységeibe vezető előszobaféle. Itt zajlanak le a régi erkölcsökben, szokásokban megmerevedett, az újuló világból mit sem értő öregek, s a valami más, valami új után kívánkozó fiatalok közötti nagy összecsapások.”
A díszlet és a színpadkép felidézésnek tekintetében (is) a leghasznosabb kritika a Színház 1973./5. számában jelenet meg. Koltai Tamás bírálatában nem csak a rendezés és a szereplők nagyszerű teljesítményére tér ki, hanem a díszletet is részletesen leírja és egyes világítási effektusokat is megemlít. Ezek sokat segítenek rekonstruálni, elképzelni az előadást. A hangfelvételből gyakran nem tudhatjuk meg, miért kuncog a közönség vagy mi történik éppen a csendben. Koltai Tamás a díszletről nem csak elismeréssel ír, de elgondolkozik azon is, hogy számára mit jelent:
„Mielőtt az előadás elemzésére térnénk, erről kell beszélni: a produkció formai kompozíciós bravúrjáról. Molnár Péter bonyolult térszerkezetű színpadát Latinovits úgy működteti, hogy a látvánnyal megtámogatja a gondolatot. Megszoktuk, hogy a Kispolgárok enteriőrdráma, amelyben csak naturális mozgások lehetségesek. A veszprémi díszlet szakít a naturalista szobamegoldással, három horizontális síkra tagolja a színpadot, s ezzel a rendezőnek módot nyújt arra, hogy koreografikusan megkomponálja a játékot. Latinovits nagyvonalúan szervezi meg a látványt, anélkül, hogy öncélú lenne: premier és totál plánokkal dolgozik, kiemel és a háttérbe olvaszt jeleneteket, a hang- és fényeffektusokat, a ritmusváltást nagy biztonsággal alkalmazza. (…) Valószínűleg nem volt gyakori az ilyen kőbalusztrádos szobabelső a századforduló kisvárosban élő, módos orosz polgárainak körében, mint színpadi díszlet azonban mélyebb igazságot fejez ki, mint bármilyen aprólékos realizmussal berendezett enteriőr. Ugyanígy nincsenek ellentétben a színpadkép stilizáltságával az ebédlőasztal körül használt, gondosan és a korhoz illően kiválasztott kellékek sem. (…) Itt, ezen a szinten mindennek választékosnak, élethűnek kell lennie. A másik két szinten a kellékek fölöslegessé válnak – ott már a csupasz eszmék kerülnek szembe egymással.”
Az előadás befejezéséről csupán két kritika ír. A Magyar Hírlapban Szombathelyi Ervin az általa látottakat már értelmezi: „Ami az egyes beállításokat illeti, különösen szép a zárójelenet, amikor a mozgás, a fény, a díszlet, a hang együtt jelzi azt a küszöbönálló forradalmat, mely először húzta meg a lélekharangot a kispolgári magatartás felett.”
Koltai Tamás egyszerű díszletleírása azonban hitelesebb egy elemző, vagy kutató számára: „… Latinovits a zárójelenetben a Nyilek jövőjére utal akkor, amikor mozdonyfüttyel és a háttéren áttörő vörös fénnyel fejezi be az előadást.”
A megtalált példányok egyes bejegyzései sok esetben segítettek megfejteni, hogy mi történhetett a színpadon, vagy mikor és miért láthatjuk a fotókon a szereplőket ilyen-olyan helyzetekben.
Recenziók a rendezésről
A díszletről nem csak a fotók, de a kritikai visszhang öt írása is beszámolt. Az MTI archívumában több mint 140 fotót őriznek erről az előadásról. Megmaradt a Próbakönyv, megmaradtak példányok, az ebédlőasztal körüli nagy, támlás székek közül egypár még mindig megtalálható a Veszprémi Színház díszletraktárában és még sorolhatnánk, de valójában mi maradt az előadásból?
A Kispolgárok nem csak egy Gorkij előadás a hetvenes évek elejéről, hanem egy rendkívül elszánt és tehetséges színházi alkotó életművének része. Mindaz, amiben Latinovits Zoltán hitt, elérendő célnak tekintett, és a gyakorlatban is igyekezett megvalósítani. Sokszor nyilatkozta és könyvében meg is írta: a rendezést és az írást tekinti egyre inkább fontosnak az életében.
Első rendezése nagy feltűnést keltett, és első könyvének (Ködszurkáló) megjelenése miatt a Kispolgárokis feszültebb légkörben jött létre. Utólag életművét ismerve csak csodálkozást vált ki az, hogy a Kispolgárokról a sajtóban 6 írás jelent meg. Később Latinovits Zoltánról szóló, megemlékező könyvekben megemlítik ezt az előadást is, bár a Győzelem – mint kortárs magyar darab – megelőzi a Kispolgárokat.
A kritikák szinte egyhangúan kijelentik: professzionális színvonalú a Kispolgárok. Térkezelése kiemelkedően jó, és eredeti módon szakít a naturalista-realista díszletek nyomasztó jelenlétével. A díszlet játszik és kiegészíti a szereplők remekül koreografált mozgását és játékát.
A rendezésről
A bírálatok írói kivétel nélkül Latinovits Zoltánt, a színészt látták a rendezőben. Egyedül Koltai Tamás „merte” kifejteni, hogy az előadásra leginkább a professzionalista rendezés jellemző (diploma nélkül!):
„Az első, ami vitathatatlan a veszprémi Kispolgárok-előadásban: Latinovits Zoltán rendezői professzionalizmusa.
Németh László Győzelem című drámájának színpadra állításakor még úgy tűnhetett föl némelyek szemében, mint a hályogkovácsé, aki nincs tudatában annak, hogy életveszélyesen operál. Látszat volt az is; Latinovits nem a dráma ellen rendezett, hanem megkövesedett előadási hagyományok ellen. Nem a zárt drámai konstrukciót verte szét, s főként nem az írói gondolatot, hanem csak azokat a szcenikai közhelyeket, amelyek a színpadi gyakorlatban hozzáragadtak a Németh László-drámákhoz.
A Kispolgárok előadása tökéletes remekmű. És ez nem egyszerűen Latinovits megszállottságának köszönhető. Erős elhatározásból, hitből és lelkesedésből lehet színházat csinálni – nélkülük bizonyosan nem –, de ennyi még nem garantálja a minőséget. Latinovits a színház megszállottja. Fanatizálja a veszprémi együttest. Egy előadásból mindig látni, hogyan viszonyulnak a szereplők az ügyhöz. A veszprémi Kispolgárokból az egyet akarás, a kollektív szellem, a célért való mindenről lemondás szent lobogása érződik.
De ez még mindig kevés volna a sikerhez. Az is, hogy Latinovits jól olvasta el a darabot, és hatalmas gondolati-filozófiai apparátussal tolmácsolja. Ezen túl még meg is kellett rendeznie. S második rendezése a mesterség birtokba vételéről tanúskodik. (…)
Rendezésről beszélve először is ezt a furcsának tűnő – mert a nemzetközi gyakorlatban alapkövetelménynek számító – szakmai minősítést kell megfogalmaznunk: abszolút profimunka.”